– Mufurc és Makranc már megint eltűnt. – Jelentette a Konyhatündér Vamblinak, a fővarázslónak. Vambli a fejét vakarta. A két kis krampusz volt a birodalom legjobb szakácsa, és legnagyobb csirkefogója.
– Remélem, nem szöktek már megint az embergyerekek közé. – gondolta. Amikor múltkor ott jártak, egy teljes oviscsoport döntötte a földre a sárgarépafőzeléket. Csak tortát és süteményt voltak hajlandóak enni, míg meg nem találtuk őket.
– Mit tegyünk, Vambli? – Kérdezte a Konyhatündér. A varázsló törte, csak törte, törte a fejét. Valahogy meg kellene regulázni azt a két engedetlen krampuszt.
– Menj utánuk, de most ne hozd vissza őket! Vidd magaddal a piros csíkos hátizsákot, és a kristályalmát. Csak akkor segíts, ha nagyon nagy bajba kerülnek, de tartsd rajtuk a szemed!
Így hát a Konyhatündér útnak indult, hogy megkeresse Mufurcot és Makrancot. Repült hegyeken, völgyeken, városokon, falvakon át, és egyszer csak furcsa hangot hallott.
– Brrrrrrrr. Brrrrrrr. Brrrrrrrrrrrr. – Berke volt az, aki éppen autósat játszott a tányérral, miközben a főzelék, amit evett, szanaszét repült a konyhában. A két fülcimpáján pedig – láss csodát – ott üldögélt Mufurc és Makranc.